lundi 19 Mar 2012, 8h36m
Sun 18 Mar – Figh Like A Girl Tour 2012
//////////////////////////////////////////////////// Magyar \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
==================
Hihetetlen, hogy ezt is megéltük, Emilie Autumn Budapesten. Lassan tényleg mi leszünk a nyugat. :D Amikor jött a bejelentés, meg az infó, hogy lesz VIP session, gyorsan berendeltem magamnak egy VIP jegyet. Olvastam beszámolókat ezekről az eventekről, meet & greet teapartikról, felolvasásról Emilie könyvéből, néhánydalos komolyzenei hegedűelőadásról, meg hasonló kihagyhatatlan élményekről szóltak, nem volt kérdés, hogy ezt meg kell lépni. Szóval vártam a koncertet, meglehetősen.
A szervezés kicsit döcögős volt, a megrendelésem egy mail visszaigazolta, aztán onnantól néma csend, az érkezési időpontról csak annyit tudtam, hogy "a hét órára meghirdetett kapunyitás előtt… valamikor". Végül a koncert előtt két nappal jött mail, hogy hol, mikor, hogyan, ez gondolom a szervezőknek is kb. akkor derült ki, de jobban örültem volna, ha hamarabb kapok infót.
Mindig nyafogok, hogy nincs koncertrejárós társaságom, mert a barátaim nagyobbik része baromira más zenét hallgat, ha hallgatnak egyáltalán valamit. Ezúttal is hasonlóan csodás volt a helyzet, egyedül mentem a partia. A 202 udvarába érve aztán két lány lerohant, hogy készítettek zászlót Emilie-nek az alkalomra, és szeretnék a VIP-kkel aláiratni, úgyhogy dedikáltam Emilienek egy zászlót, höhö. A VIP közönség (26 fő) egyébként nagyon jópofa volt, egészen industrialgót lolik, egy csomó szem alá sminkelt szívecske, meg minden. (Összesen talán három srác volt, velem együtt.) Külön ki kell emelnem a szlovák lányt, aki valami gyönyörű ruhában érkezett, elképesztő volt. Sokan épp az utolsó simításokat végezték az Emilienek készített ajnádékukon, ahogy később láttam őket, némelyik egészen ügyes volt.
Már ott voltunk, amikor Veronica a túrabuszból besétált, integetett és puszit küldött nekünk.
Fél órával a meghirdetett öt óra után engedtek be végül bennünket. Kaptunk a nyakunkba egy Inmate feliratú laminált VIP jegyet, ami úúúú, shiny, meg rózsaszín madzagon lóg.
A VIP event mintha itt budget-event lett volna egy kicsit, ami elsősorban gondolom a rohanásnak tudható be. Nem mondom, hogy csalódott voltam, de azért a beszámolók alapján többet vártam a dologtól.
Volt az elején soundcheck, Veronica várt bennünket a színpadon, még civilben (ó, anyám, gyönyörű az a nő… nyálcsorgatás, meg minden), aztán előkerült a többi Bloody Crumpet is (te jó ég, ezt hogyan lehetne lefordítani magyarra? a csaj, punci és teasütemény fordítások… bármelyike belefér az imidzsbe, azt hiszem… :D), meg befutott Emilie is. Nem győztek ámulni, hogy itt minden Plague Rat lány milyen gyönyörű, aztán hangolás gyanánt eldalolták a Girls! Girls! Girls!-t, meg a One Footot, és megkértek bennünket, hogy amikor a koncert végén majd eljutunk eddig a dalig, akkor legyünk olyan kedvesek, és meneteljünk velük, ezzel inspirálva a közönség kevésbé felkészített részét.
A soundcheck egyébként egyrészt humoros volt (a lányok a színpad méreteit próbálgatták, hogy a showelemeket hogyan tudják majd elrendezni, és közben sztoriztak a különböző bakikról, amik közbejöhetnek ilyenkor), másrészt izgalmas volt (civil EA koncert, ftw!), harmadrészt pedig fúdetitkos volt, azaz sem videó, sem hangfelvétel nem készülhetett menet közben.
Ezután felsorakoztunk, kaptunk EA rajz alapján készült Lithium posztert, és volt egy meet Emilie (sajnos a lányok eltűntek, pedig egy pár szót velük is jó lett volna váltani). Emilie elképesztően közvetlennek, hihetetlenül aranyosnak tűnt. Elgondolkodtató, hogy ebből mennyi a sell-out, de tényleg minden pillanata őszintének tűnt, tüneményes a nő. Puszi, ölelkezés, rat-claw fotó, dedikálás, néhány perc beszélgetés. A rajongók reakcióját öröm volt nézni, nem egy elsírta magát, sokan ajándékot vittek (rajzot, levelet, miegyebet - sajnos nekem a tervezett cupcake elkészítésére csak nem jutott időm…), de úgy láttam, senki nem csalódott - és innentől teljesen mindegy, hogy a művész oldaláról ebből mennyi a sellout. :) Minden elismerésem, komolyan.
Előttem a sorban egy lánytársaság állt, egyikük az Asylum könyvet szorongatta (mint később megérdeklődtem tőle, még régebben rendelte, az Opheliac CDs csomagban, és akkor még megfizethető volt a postaköltség is (egy picit nevetséges, hogy egy 60/75 dolláros könyv kiszállításáért 55 dollárt kellene fizetnem…), utólag is köszönöm az infót neki is és a barátnőjének/szóvivőjének is ;). Egy másikuk egy baromi jó zongora-billentyűzetes övben ácsorgott, a harmadikuk pedig azt szerette volna megkérdezni Emilietől, hogy hogyan hörög (barátnői a "grunt" szót javasolták neki, ezúton üzenem, hogy a "growl" sokkal szerencsésebb ;)), nem sokkal később úgy hallottam, hogy az okítás sikerrel járt. :D
Mikor sorra kerültem, alaposan kifaggattam Emilie-t, hogy miért nem teapartizunk, hiszen vannak asztalok, le tudnánk ülni, kényelmesebben lehetne beszélgetni, és azt a választ kaptam, hogy időhiány, sajnos. Igazán kár érte, simán el tudtam volna képzelni, hogy azt a 26 főt szétszedik négyfelé, és a három Bloody Crumpet illetve Emilie leül egy-egy asztaltársasághoz tíz-tizenöt percre, aztán odébbmegy egy asztallal (rapidrandi Emilie-vel és a Bloody Crumpetsszel? ;P), szerintem úgy több idő jutott volna a fanoknak a lányokkal - bár lehet, hogy az élmény nem lett volna annyira személyes, fene sem tudja.
Utána alaposan kibeszéltük, hogy milyen jó lehet férfinek lenni ebben az országban, mert minden nő gyönyörű, megbeszéltük, hogy a fiú Plague Ratek milyen fontosak. Az előírt egy dedikáció helyett végül kettőt kaptam (bibíííí), mert Emilie olyan tempósan elkezdte dedikálni az ajándék posztert, hogy mire elővettem az Opheliac bookletemet, hogy erre kérném, addigra már készen is volt. :D Sebaj, kaptam a bukletemre is egy dedikációt, meg Emilie megjegyezte, hogy ezek után elvárja, hogy a régi dalokat egytől egyig vele énekeljem (megtörtént, a Liar dupla refrénjébe azért belesültem szépen… :D), meg megnyugtatott, hogy az új dalok szövegét meg majd ESP segítségével közvetíti felém. Megbeszéltük, hogy amikor legközelebb erre jön, több időt hagy a VIP eventre, cserébe én hozom a teát és a cupcake-et. ;) Deal, Emilie, deal.
A merch pult viszont sajnos lehangoló volt. Volt poszter, póló, kapucnis pulcsi, nyaklánc, karkötő, táska, és… ennyi. Sem CD, sem könyv, semmi. A dedikált posztereken elgondolkodtam, de ha egyszer úgysem kerülnének ki a falra, akkor minek… Pólóból természetesen Asylum logós nem volt, kénytelen leszek magamnak csináltatni egyet ezek után, de egy "Eradicate the Enemy" pólót azért beszereztem. ;) A könyvnek nagyon örültem volna, azért volt nálam kisebb vagyon a koncerten, hogy simán meg tudjam venni, meg néhány CD sem ártott volna, ami már mindenütt out of stock, de hát…
A VIP session után Emilie elvonult, betettek egy csomó "még nem kezdődik a show" zenét (tök jó, hogy nem ilyen szutykokat, mint általában szoktak, a Muzsika hangjaiból ment valami, az Alice csodaországban születésnapos dala, meg ilyesmi, tök jó volt), mi meg türelmesen vártunk, miközben beengedték a többi nézőt. Viszonylag sokan lettünk, és mindenki totál jófej volt, külön köszönöm a szlovák(?) lánynak a sör felajánlását - még akkor is, ha nem éltem vele -, a mellettem álló lánynak az arany csillámport, amivel király rambó-vonalakat húztam az arcomra, meg üdvözlöm a zászlós lányt, akivel jól kibeszéltük a mackótolvaj rohadékok fejére kitűzött vérdíjat.
Nyolc után valamivel aztán elsötétedett a klub, és elindult a musical.
==================
Emilie ért az időhúzáshoz. Erőteljesen. Kialudtak a fények, elkezdték befújni a füstöt, a díszletet (aki már látott élő felvételt, az nagyjából ismeri, korlátok, láncok, egy hatalmas óra-dolog) hátulról megvilágították, beindultak az intro hangeffektek - majd másfél perc után fények vissza, "még nem kezdődik a show" zene vissza, percekre. Aztán újra, fények le, hangeffektek be. Gonosz csel a kiéheztetés, de működött. A bevonuló a Liar / Dead Is the New Alive double feature EP-ről a Safety Lies in Fear volt. Először Captain Maggots érkezett a kalózkardos mutatványával, majd befutott Contessa és Veronica is. Teljesen meglepődtem azon, hogy a Bloody Crumpets mennyire ismert volt a közönség körében, mind a három lányt név szerint köszöntötték a nézők. Emilie a felvezető végére ért be a kivilágított óra mögé, patkányjelmezben, és rákezdett a 4 o'Clockra. A dal a megjelenés után instant klasszikus lett, így nem az vágott mellbe, hogy rengetegen énekelték a közönségből, inkább az, hogy bár elől, a második sor környékén álltam, a közönség képes volt túlénekelni a hangosítást. Ahogy később Emilie is megjegyezte, arra, hogy ő is énekeljen, a közönségnek szüksége sem lett volna, és mindezt tessék a lehető legpozitívabb értelemben venni. Showelemként volt egy csomó tea-kellék, köztük a teáscsészébe érkezéstől lángra lobbanó teafilter - nem különösebben praktikus, de legalább látványos.
A folytatás a Dr. Stockhill címen futó átvezető volt, ami tulajdonképp a Miss Lucy Had Some Leeches második fele. Reméltem, hogy az első fele is előkerül, de az sajnos csak nem jött. Utána berobbantunk az új korszak kellős közepébe, Fight Like a Girl. Itt jött elő először mind szövegileg, mind vizuálisan a később végig jellemző erősen feminista vonal, a F.L.A.G. lemez fő témája, a küzdő nő (meg a koncert leszbikus vonulata is itt bukkant fel először). Nem sokat hallgattam az új dalokat, egy kicsit vegyes érzelmekkel viseltetek irántuk, nagyon popos az irány, nem sűrűn kerül elő a hegedű sem, ugyanakkor a dalszövegek még mindig fantasztikusak. Ez van a F.L.A.G. esetében is, maga a dal zeneileg nem egy nagy eresztés, de a szöveg ütős, élőben előadva, egy kicsit rájátszva pedig végképp profi. Itt már tényleg meglepett, hogy a szövegeket szinte mindenki tudta - az ég szerelmére, a koncert idején dal lemezen még nem is volt kint. Utána a Time for Tea következett, ami egy nagyon aranyos dal, már-már az aggrotechbe hajlik (de tényleg, tessék meghallgatni valahol). Energetikailag valahol ez lehetett a koncert csúcspontja, pörgött az egész. Előkerült az kopott aranyszínűre festett, csillámló tolószék, a beteg témákat beteg körítéssel vezették fel. Az Art of Suicide nagyon hirtelen váltás volt, az egész tempó lelassult, és végre egy olyan téma került elő, amit jól ismertem. Az alapvetően nagyon gonosz fekete humorral átitatott dalhoz hasonlóan álszent előadásmód társult, orgonaágak, szomorú lányok, nagyon nagy volt. Utána újra gyorsult a tempó, jött az új lemezről a Take the Pill.
Utána egy kis pihenés gyanánt meghallgathattuk a Poem: How to Break a Heartot, aztán jött a nagy sláger Liar. Itt nagyon beindult a tömeg, azt, hogy Emilie végre hegedűt ragadott, kitörő lelkesedés fogadta. A jól ismert témákkal a nézők megint túlénekelték Emilie-t, látszott is a lányokon, hogy mekkora pozitív meglepetésként éri őket a rajongók reakciója.
Ezek után teaidő következett, a God Help Me alatt záporoztatták ránk a lányok a teasüteményt (némelyiket csak úgy, némelyiket előtte alaposan megnyalogatva :D), valamint a teát, azt viszont szinte mindet szájból visszajuttatva (jelentem, jutott belőle a számba is, és egy kicsit túl édes volt… :D).
//Folyt köv.
==================
//////////////////////////////////////////////////// English \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
Coming soon, promise.